Megint VELED álmodtam. Talán 3x a héten. Az előző kettő már megnyugtató volt, beszéltünk egymással, mint két ismerős, semleges témákról, fájdalom és vágyak nélkül.

De ma nem. Ma VELE voltál, és boldogok voltatok. Átölelted, emberek voltatok, akik szeretik egymást.

Irigy voltam talán? Pedig megérdemled. Végre egy kapcsolat, ami kölcsönös vonzalmon alapul, amit fel vállalhatsz. Ahogy azt kapod, amire szükséged van. Látszólag. Mert nem tudom. Csak sejtem. Abból, hogy nem keresel, abból, amilyen vagy. Amit csinálsz. 

Tudom, soha nem adtam volna meg Neked azt, amit Ő. Talán mást, máshogyan igen.

Már vannak napok, amikor nem jutsz eszembe, de aztán jön egy ilyen éjszaka, és a semmiből újra ott vagy. És csak az űr marad reggelre.

Az űr, ami ott van lassan lassan 1,5 éve. Mikor telik be? És hogyan?

Megpróbáltam mindent. Majdnem mindent.

Találkoztam mással, de én azt akarom, amit TE adsz.

Nem találkoztam mással, de magányomban utánad kutakodtam.

Találkoztam Veled, de az már más volt, mint anno. Nem volt ott a feltétlen rajongás, felszabadulás. Illúzió volt, a múlthoz kapaszkodás, fájóbb volt, mint ha nem lettünk volna együtt még egyszer és még egyszer.

Olvastam cikkeket az elengedésről. Igen, tudom, el kell engedni. Néha még akarom is. Azt is tudom, hogy a bennem levő hiányt és káoszt nem feltétlenül Te oldanád fel. 

Lett volna alkalmunk. Sok éven keresztül, de valamiért nem léptünk. Bánom? Nem tudom. Egyet bánok, azt, hogy nem voltál őszinte. Hogy a szemembe nézve tudtál hazudni, pont akkor, amikor én kezdtem rájönni, hogy több lehetne köztünk, mint amik voltunk.

Szerelmes szeretők, Egymás karjába menekülve, általam soha nem látott szenvedélyt, férfiasságot, erőt, határozottságot tanítottál nekem.

És most itt maradtam, üresen, idősebb is lettem, és mostanra tudom, hogyan is lehetne egy férfi és egy nő együtt.

Ahogy Ti most. Elhiszem, hogy gondolsz rám, hogy néha hiányzom. De látom, hogy jól vagy. Úgy látom, hogy jól vagy.

 

Megosztás a facebookon